Magassági rekordra törünk...
Az egész ötlet onnan jött, hogy a Genf mellett található Mont Saleve-re utasokat szállító felvonó éppen utazásunk idején van karbantartás alatt. Így tuti nem jutunk fel a hegyre. Akkor viszont keressünk másikat. Mert anélkül nem jövünk haza az Alpok hegyláncai közül, hogy a magasba ne törnénk! Jó magasba! A Mont Blanc messze van Genftől? Ha-ha, jó vicc.. :) Szóval 90 km. Busz van oda? Chamonix-ba a Mont Blanc aljába, van. Lefoglaljuk? Le... Kabinos drótkötélpálya visz fel az Aiguille de Midi csúcsra. Na, oda megyünk!
Ezek, a még Pesten történtek jutnak eszembe, miközben megpróbálom összeszedni és kikaparni magam az ágyból. Az ablakpárkányra kitett maradék szalámi szőrén-szálán eltűnt. Speed a varjakat gyanúsítja, én inkább a szelet. Szél viszont most nincs, viszont szakad a hó. Összekapjuk magunkat és elindulunk a határ felé. Én kissé nehezen viselem Speed kamerás interjúját a szakadó hóban, ami szép halomban gyűlik össze a fejemen. Hisztis vagyok, nem reggeliztem. Túl korán indultunk el ahhoz, hogy a hotelben kaptunk volna. Ráadásul úgy tűnik, a világ ezen a részén a Napnak kérvényt kell benyújtani, hogy felkeljen. Már halkan kurvaanyázok az éhségtől, mire a buszmegállóba érünk. Gyorsan beugrunk a kis benzinkúthoz, egy szendvicsért. Speeddel perceken át perel a mami, hogy takarítsa le magáról a fél tonna havat, mert ide be nem teszi a lábát úgy, mint egy yeti. Carouge-ból megint nagy sprint a központi buszpályaudvarra (Gare Routiere), ahol sikeresen átvesszük a jegyeinket. 10 perc múlva már az emeletes buszban ülünk és robogunk a szakadó hóesésben Franciaország felé. (Igen-igen, átmentünk reggel Svájcba, hogy ismét visszamehessünk Franciahonba.) Sofőrünket hamar elkereszteltem Jean-Louis Schlessernek, mert a kis drága kanyarban, viadukton, havas pályán, rossz látási viszonyok között 90-nel előzget tartályos kamionokat. Gondoltam, hogy vagy a rutin vagy a poharka calvados.
Délelőtt 10-re érünk Chamonix-ba. Mesés kisváros. Esik a hó, hegyek körben, sielők, alpesi házak. Mindez több mint 1000 méteren. Fülig ér a szám, ezért a feelingért (is) jöttünk! Egyből rongyolunk a cablecar alsó végállomásához, randevúnk van a Mont Blanc-nal. Nem gyanakszom, hogy ma még nem volt pofáraesés (ld. ENSZ Palota...). Murphy pedig nem alszik. Jöjjünk vissza délben, akkor kapunk újabb infót, mert odafent kicsit szar az idő. Kicsit megkeseredve baktatunk az utcákon, viszont hamar belefeledkezünk a színes forgatagba. Hatalmas a nyüzsgéd mindenütt, főszezon van. Engem leginkább a pékségek és cukrászdák kirakatai ejtenek rabul. Náluk az ilyen boltok igazi műremekek, szinte a konyhaművészet szentélyei. Speed hol az utcákat fotózza, hol a sielő cicákat (kétlábúakat, főleg szőkéket).
Délre visszamegyünk a felvonóhoz. Jó hír fogad, úgy néz ki (na, itt már kalkulálom Murphy-t) fél 2-kor indul az első hegymenet. Újabb másfél óra a már ismerős utcákon (Speed már fejből lenyomná a város egész térképét). A maradék időt kellemesen töltjük a helyi főzésű Mont Blanc búzasör mellett. A hely is kellemes, de amikor a pultos lány kecses mozdulattal elénkbasszavágja a számlát, finoman célozva arra, hogy örültek, de kéne a helyünk, na akkor már megint a könyörtelen piaci szabályok jutnak eszembe.
A pénztárban a csaj már vigyorog, mikor harmadszor is meglát minket, ezúttal a mosoly mellé megkapjuk a jegyeinket is. Negyed óra elteltével megbillen velünk a 40 fős kabin és 1023 méterről süvítünk fel a felhők közé, egészen 2317 méterre, ahol a sielők kiszállnak, mi meg át egy másik gondolába. 10 perc elteltével kibukkanunk a felhőből a halovány napsütésbe és megközelítjük a felső végállomást 3777 méteren. Egy sziklába vájt bázis vár minket, néhol méter vastag betonnnal bővítve. Nekünk még ez nem elég, lifttel emelkedünk tovább 3842 méterre, ahol kilépünk a Térbe. -11 fok van, de kezd sütni a nap. 
Kattogtatjuk a kamerát, egymást fotózzuk, majd pokolian kezdek fáradni. Speed szédül, nekem fáj a fejem. A levegő meg olyan ritka, hogy csak szedem, de kétszer annyi kell belőle, mint odalent. Viszont a rekordért és a látványért megérte minden. A buszozás, a várakozás, a 40 Euro, a szédülés. Miután kicsodálkoztuk magunkat, sebesen elindulunk lefelé, mert a busz fél 5-kor indul vissza Genfbe. El is érjük és az emeleti első fotelekben élvezzük a szakadó eső látványát... Ki nem szarja le, agyban még a felhők felett vagyunk.
Genfben még jut idő egy kiadós vacsorára, egész nap nem ettem meleget, Speed meg nagyjából semmit :) A SwissMeal étteremlánc szépen megtermett hamburgereit választjuk, majd Speed még szórakozik kicsit a kódos WC-vel, végül elégedetten távozunk. Az esti villamosozást, buszozást és gyaloglást mát rutinból nyomjuk. 10-kor már mély kómában vagyok...
