...avagy egy hosszú hétvége rövid története.
Már egy hete lógok az élménybeszámolóval, csak egyéb dolgok is voltak a héten, amik ennél bizony sokkal fontosabbak voltak.
Speed haverral pénteken már fél 11 körül Ferihegyen vagyunk, szerencsénkre ezen a héten a szakszervezetek felfüggesztették a sztrájkot. Az EasyJet (Switzerland) 1328-as járata így is bő fél órás késéssel gurult ki velünk a termináltól. A pálya előtt újabb percekig tartó várakoztatás, közben Speeden látom, hogy kicsit feszeng. Először repül. Megnyugtatom, hogy nem gond, általában többen túlélik. A sima felszállás után ér minket
meglepetés, mert az utazómagasság elérése után is úgy ráz, mit a 7-es busz a Thököly-n. Fél óráig bírja a kapitányunk is (Speed szótlan, színe a fehér falhoz hasonlít....), majd bekér egy alacsonyabb magasságot, ott már jók vagyunk. Az út további része nyugodt hányásszagban telik. Az ereszkedés megint csak meredek, körülöttünk zörögnek a sickbag-ek, Speed megpróbálja magát visszafogni és nem elájulni. Én csak vigyorgok, szegény srác kicsit megszívta az első útjával.
Genf szakadó esővel fogad minket. Mivel csak kézipogyóval utazunk, egyből irány a buszállomás. Gyorsan betoljuk az első háromszög-szendvicset (visszatérő motívum lesz) és speed is bejentkezik egy vidófelvétel erejéig (ez is vissztérő motívum lesz, még vagy 200-szor...). A helyi tömegközlekedésről pár szót. Busz, trolibusz, villamos. Mindegyik fiatal, a legkomolyabb utastájékoztatási rendszerekkel felszerelve. Jah, és tiszták... Mindegyik. Enni lehetne az ülésekről. Nem, nem takarítják őket óránként. Vigyáznak rájuk. Nem szarják, hányják tele őket. Nincsenek összefirkálva és karcolva. Kemény a világ arrafele. Amitől még lemegyek hídba, hogy még az utolsó külvárosi megállóban is ott virít az automata, amiből nyolc féle jegyet lehet kinyerni háromféle módon. Jah, és mindegyik működik. Speeddel végül is a 30 Frankkal feltöltött chipkártyát választunk, amit az automaták elfogadnak és adják ki érte a jegyet. Újabb döbbenet jön. Hétvegén elég egy napijegyet megvenni kettönknek. Ez olyan túristacsalogató. És erre külön felhívják a figyelmedet, tiszta idióták... Három nap alatt egyetlen ellenőrt sem látunk. Jobbank látom tovább nem gondolkodni bizonyos mentalitásbeli különbségeken.
Szóval ömlik az eső. De úgy istenesen, dézsából. Megpróbálom óvni valahogy a fényképezőgépet, miközben az ENSZ Palota bejáratát igyekszem lekapni. Speed közben a látogatásokról szóló táblát vizslatja. 4-ig lehet bemenni, most van 3:58. Picit ideges vagyok, hogy már az első célpontunknál rábaszarintottunk. De legalább az eső kezd alábbhagyni, miközben a Nemzetközi Vöröskereszt epületénél bóklászunk. Rövid ténfergés után utunkat a belváros felé vesszük. Kezdünk feldobódni, mert mire a Wilson-rakpartra érünk, már süt a nap. Arany színű felhők rohannak át a tó felett, miközben a túlparton fekvő hegyeket és a házak tetejét beregyogják a lemenő nap utolsó sugarai. Csendben megállapítjuk, hogy ezért már megérte eljönni. Gyorsan összállítjuk a haditervet estére. Fél kilenckor indul az utolsó busz Genfből a határra (na, erre még visszatérünk, hogy basszameg), azt el kell érjük, hacsak nem akarunk a határ túloldlán fekvő hotelig 10 km-t gyalogolni éjjel. Másra ezért már nem jut idő, minthogy sétálunk még egyet parton, fotózunk, majd egy igen ízletes vacsora következik egy libanoni étteremben. Ami voltaképpen csak egy kiosk, ahol van pár asztal, a háttérben pedig Jamal vagdalja össze a Best of Beirut slágereire a különböző hangzatos, de számunkra érthetelen nevű ételeket. Kinézetre kérünk. Tésztába tekert csirkehús, különböző zöldségekkel (valamit még életemben nem ettem) és öntettel. Újabb flangálás, majd még egy gyors bevásárlás, mivel a pótvacsorára is gondolni kell. 20 perc villamosozás után, Carouge negyedben táláljuk mgunkat, ahonnan a 44 busszal 7 perc alatt a francia határ melletti Croix-de-Rozonban vagyunk. Innen már csak fél óra séta és a hotelnél vagyunk. Mindez szép, csak a térképet a két balfasz úr nem nyomtatta ki hozzá, hogy merre is kell menni. Fejből idézem fel az útvonalat, s csodával határos módon fél órával később az Ibis Hotel recepcióján már kapjuk is a szobánkat.
Diadalittasan vonulunk fel a második emeletre, hiszen a foglalásunk szerint egy double és egy single bed-del felszerelt szoba vár minket. Ajtófeltépés után megrökönyödve bámulunk a franciaágyra. Mondom Speednek, biztos csak összetolták. Felhajtom az ágytakarót, és konstatálom, hogy ott bizony négy láb van és nem nyolc. Rábaszás. Nem érdekel minket, két éjszakát kibírunk egy ágyban, hiszen egyikőnk sem tagja a Homoszexuális Férfi Kalandtúrák Klubjának. Kedélyek lenyugszanak, mikor jön az újabb sokk. Egy takaró van, baszod! Pár pillanatra megfordul a fejemben a gondolat, hogy lemegyek szétcsapni az öregasszonyt a recepción, de aztán megegyezésre jutunk, miszerint Speed takarózik az ágytakaróval én meg majd a normál takaróval. Legalább a vacsoránk faszányos: baguette, fokhagymás Boursin sajttal (nagy kedvencem), borsos szalámi és svájci sör. Kaja után meg álommanó. Holnap hosszú nap lesz, nem is küzdünk ellene...
