Grandpa' blogja

3 és fél hónap után ideje lenne talán...újrakezdeni valahol ezt a blogolás témát. Jópár élménybeszámolóval tartozok már.

Nagyon boldog születésnapot kívánok kicsi Rii!!!És köszönöm az eddig együtt töltött időt. :) 

Fel a messzi Északra!Egy repülőútnak úgy nekimenni, hogy tudod, bármikor becsúszhat egy kis késés az adott desztinációra, nem túl kellemes. Főleg akkor nem, ha tudod, hogy az általad választott légitársaság már várakoztatott 18 órát utasokat azon a reptéren, ahova te mész, és ahonnan vissza is szeretnél jönni. Így három utitársammal, Speed-del (Project Geneva), TJ-vel és Z-vel (Project Berlin, Project Dublin&Cork 2008) a legszebb reményekkel pacsiztunk hajnali fél 5-kor Ferihegy 1 előtt. A korai időpont őket is megviselte, akárcsak szegény, kicsi Rii-t, akit fél 4-kor keltettem fel és ennek ellenére csinált nekem reggelit és mosolyogva köszönt el. :)
Minden félelmünk ellenére a Wizzair BUD-NYO járata 3 perccel korábban (!) kezdte meg a gurulást az előtéren. A repülőút eseménytelen volt, pedig Speed parázott kicsit, hogy a genfi hullámvasútazás megismétlődik. Mellesleg elképesztően gyönyörű a lengyel tengerpart 37 ezer láb magasból.
Nykoping-Skavsta reptér (Stockholm-Skavsta... ha-ha, 100 km Stockholmtól) tipikusan svéd és tipikusan fapados. Acél, kő, körbevéve fenyőerdővel, egy régi katonai reptérből átalakítva. Innen már csak egy röpke buszút várt ránk Stockholmig. A Flygbussarna járatát csak ajánlani tudom, gyors és pontos. A sofőr kicsit bunkó (hivjuk inkább puritánnak), a járatok kicsit zsúfoltak. Ezért aztán az üres székre gondosan felhalmozott hátizsákjainkat a "You can't do that!" parancsszó elhangzása után inkább ölünkben szorongattuk másfél órán keresztül.
A City Terminalen Stockholm legnagyobb közlekedési csomópontja. Busz és vasúti pályaudvar, valamint metróállomás. Innen fél óra alatt eljutottunk volna a hotelhez, ha nem bénázunk kicsit a Stockholm Card (ajánlott, sőt kötelező!!!) használatával (régen amatőrködtünk ennyit...) valamint, ha a metróból kiszállva nem az ellenkező irányba iramodunk (bocs, srácok!). Formula 1 Hotel, Stockholm Sud. Hát ha az ember csodát nem vár, akkor nem is éri meglepetés. Rövid távú tartózkodásra megfelel, tiszta és olcsó. A szobák kicsik, emeletes ággyal, két főnek. WC és zuhany a folyosón, űrkabinos jelleggel, öntisztító procedúrával. Ez utóbbit csak sejtjük, mert mindegyikünk gumiegér volt ahhoz, hogy erről odabent, tapasztalati úton meggyőzödjön. :-)
Első délutánra két programot iktattunk be. Célpontunk a Djurgarden-fésziget volt, ahol a Skanzenban (az eredeti, ami után az összes többi is kapta a nevét) a svéd vidéki épitészettel, kúltúrával és az ország állatvilágával akartunk megismerkedni, valamint a Vasa Museet.
Már a Skanzenba menet feltünt, hogy az időjárás-jelentéssel megint átbasztak átvertek minket, mert se napsütés, se 17-18 fok, viszont felhő annál több, Celsius annál kevesebb. Így a létező összes dolgot magamra szedtem a nyári dzseki alá. A látnivalók viszont kárpótoltak minket a zord időjárásért. Röviden: rengeteg vidéki épület, egyik szebb, mint a másik, korhűen berendezett boltok, szabadon lévő madarak (páva, lúd, baromfi), rénszarvas és jávorszarvas, macik, vidrák, fókák és egy kis geci mókus, aki nem hagyta magát lefotózni. Az aquarium és terrárium már csak hab volt a tortán. Egy maki majdnem ránkugrott, de simogathattam életemben először kigyót.   
A Vasa Múzeum szintén egy kötelező pont annak, aki a városba látogat. A Vasa egy hadihajó, amit a 17. században építettek Gustav Adolf király megrendelésére, hogy a korszerű hajóval biztosítsa a Balti-tengeri kereskedelmi útvonalakat a lengyelek támadásaitól. A hajóépítő mesterek tudásának és a tervek többszöri módosításának köszönhetően sikerült olyan hajót megépíteni, amelyik első útán már a kikötőben elsüllyedt. 1961-ben emelték ki 30 méter mélyről, kiváló állapotban, jelenleg pedig egy zárt dokkban van lekonzerválva kiállítva. A látogatók átriumos rendszerben, hét szinten tudják körbejárni.

A napot egy korsó helyi Spendrups sörrel zártuk, majd kellemesen átfagyva tértünk vissza tágas lakosztályainkba. :)

Folyt. köv...

...szépen magyarul.Három hétre eltüntem, de vannak kifogásaim. Lássuk csak:

1. Voltam Stockholmban
2. Voltam Prágában Rii-vel
3. Dolgozni kell.
4. Tanulni meg kéne...
 

Ezekről következnek szépen sorban az élménybeszámolók és utijelkók, kivéve 3-as és 4-es pontot. Holnap kezdem! :-)

Legjobbakat!

... hogy mik az aktualitások.

Gaskó ismételten szarjon horgonyt vagy boruljon már rá egy villanymozdony...

Este mozi lesz, Halálos iram. Kiváncsi vagyok, hogy az eredeti szereplőkkel és a sztorival tudják-e feledtetni a szánalmas folytatásokat.

A Húsvét jól sikerült, meglocsoltam anyut, nagyit, meg Rii-t is. Kaptam kis tojást, nagy tojást, mókás tojást, meg Rii-től egy képkeretet ajándékba. Beletettem egy képet, amin egymást fojtogatjuk. :-) Imádom. :-)

Készülődés van a Stockholm-projectre (erről később).

Sok a munka és noch dazu meg is fáztam kicsit.

Holnap este sushi. :-)

Néha nem ártana odafigyelni...Tegnap elolvastam egy hirdetőtáblát az Astorián. Terrorisztikai kiskereskedés. Meglepődtem, hogy ennyire szabad világban élünk. Aztán elolvastam mégegyszer: Terrarisztikai kiskereskedés. Na... :-)

Vannak dolgok, amitől az ember kicsit tart, de a kiváncsiság nyer.Ismét tartozom egy élménybeszámolóval.
Két hete elhatároztuk Rii-vel, hogyha a fene fenét eszik is, akkor is kiveszünk egy nap szabit és az égadta világon semmit sem csinálunk. Ez olyannyira be is jött, hogy délben sikerült kinyitni a csipánkat és kimászni az ágyból. :)
Még szerencse, hogy délután kettőre foglaltam asztalt ebédre. Kulináris szinten a tűréshatárom elég magas, valamint nagyon sok mindenre nyitott vagyok. Ez köszönhető annak, hogy szüleim a "mindent meg kell kóstolni és aztán véleményezni" elvek alapján neveltek. Ennek eredménye lett pár összetűzés például a sütőtökkel, kelbimbóval és a szardiniával, viszont rengeteg mindent megszerettem. Egy dolog valahogy kimaradt az életemből, ez pedig a japán konyha, illetve annak legismertebb terméke, a sushi.
Rii rajong érte. Én még nem tudtam, hogy rajongok-e érte. Próbaképpen rendeltünk egyszer, akkor nagyon bejött, pusztítottam rendesen. A szabadnap pedig kapóra jött olyan szempontból is, hogy végre kipróbálhatjuk a dolgot nagyban, egy japán étteremben. 
Ezek után látogattunk el a Podmaniczky utcában lévő Wasabi étterembe. A hely a japán kultúrának megfelelően van berendezve, abszolút egyszerűen, semmi kihívó, mégis elegáns. Az asztalok kis futószalag mentén vannak elrendezve, innen a rendszer neve, Running Sushi. Az ételekre vetett első pillantás után az jutott eszembe, hogy Running Grandpa lesz, ha innen bármit is a számba veszek. A dolog pikantériáját mág az adta, hogy pálcikával ettünk. Lehetett volna kérni kést és villát, de hát nem akartunk papírkutyák lenni. :)
Közelebbről szemügyre véve a kis tálkák és tányérok lassan vonuló sorait, rájöttünk, hogy kb. minden másodikról tudjuk vagy van sejtésünk, hogy mi is lehet az.
Bemelegítésként pár sushival nyitottunk, így legalább a pálcikákkal sem tüntem túl bénának Rii mellett, aki ebben a műfajban sokkal ügyesebbnek bizonyult. Két tányérka sült rák, valamint pár édes savanyú csirke és egy füstölt lazacszelet után már csak a kagyló kibányászása jelentett kihívást a páncélból. Itt kicsit rezgett a léc, hogy kilövöm a pincér szemét az egyik fadarabbal.
Természetesen voltak olyan dolgok, amikhez jobb a békesség alapon nem mertünk nyúlni. Mert hát egy kis tálkában fehér, neonzöld lötty, a türkiz színű sütemény és a marhaszemre emlékeztető valami (de tényleg, lövésem sem volt, hogy az most desszert vagy savanyúság...) elég meredek látványt nyújtott. Aki meg attól fél, hogy a falatnyi étkektől nem fog jól lakni, hát az mélységesen téved. 
Ja, és túléltük! :)
 

...ahol Mindenki cuki, de tényleg! :-)Egy ideje tartozom már egy élménybeszámolóval, de az élet néha szűkebbre szabja az időkeretet, mint azt tervezem.

Az egész hetes mókuskerekezés után egy könnyed bulival zártuk a március 15. elötti hetet Ri-nél, albiavató parti volt és remekül sikerült. Bár a hajnali 3 órás porszívózás, rendrakás és mosogatás után kicsit megcsappant a lelkesedésünk. Ez főleg akkor tetőzöttt, mikor a telepakolt mosogatógép úgy gondolta, hogy elengedi magából az összes vizet a konyha közepére.
Végül három óra alvás kóma után, a csodával határos módon vakartuk ki magunkat az ágyból és indultunk el Aprajafalvára (egyébként kisváros, csak így sokkal jobban hangzik - A szerk.), a Ri családhoz. A négy órás vonatozásból (rájöttem, hogy minden hiába, a MÁV még mindig nem törekszik arra, hogy megszeressem...) másfél mindkettönk számára kiesett, nekem alvás közben talán még a nyálam is folyt, Ri viszont tagadta részéről az ilyen Toldi-féle oktlalan nyáladzást. :-)
Délután 1-re értünk Aprajafalva Station-re, ahol Ri Papa várt már minket. Gyors helyzetfelmérést végeztem az autóban, mind a városról, mind a papáról. Előbbiben mindenki részt vesz a kátyukerülgető-versenyben, és meglepően nyugalom van, utóbbi pedig úgy tünt, hogy nem fog eltenni láb alól, legalábbis egyelőre.. :-)
A családi fészek nagyon tip-top, már első ránézésre nagyon otthonosnak tűnik. Ri Mama már várt minket az ebéddel, ami egy szóval leirva, csodalatos volt.
Délután Ri, eddig csak a Travel Chanel-ből ismert profizmussal kalauzolt körbe Aprajafalva szinte összes nevezetességén. Én meg csak hallgattam csiripelését és szívtam magamba a jólevegőt, a látnivalókat és a csendes nyugalmat, ami az egész környékből árad. Igen, pesti gyeröknek ez igencsak élményszámba megy.
A városnézés után rövid délutáni sziesztát terveztünk be, még a vacsi elé. Ezt a tervet egy csengőszó húzta keresztbe. Ri mondata, hogy "Na, most kösd fel a gatyád!" után keztem kicsit parázni. A Ri család periférikus rokonságának kb. tucatnyi tagja sorolt be egymás után az ajtón. Csak egy rövid vizitre jöttek, megszokott dolog, nyugtatott meg Ri Papa. A felnőttek és az öt kisgyerek zsibongással töltötték meg az egész házat, ami az otthoni összesen kétfős családi kép után, enyhén kaotikus, de nagyon vidám és kellemes benyomást tett rám. Miközben két rekesz sört hoztunk fel a pincéből, Ri öt percben felvázolta, hogy akkor ki kinek a kicsodája és elismételte, kit hogy hívnak. Én meg erősen koncentrálva memorizáltam. Ezek után megpróbáltam nem szégyenben maradni és ittunk a gyerekek, a névnapom, Március 15. és mindenki egészségére. Két ágyaspálinka, két sör és egy vodka után kezdtem hajlandóségot érezni arra, hogy az izmos ebéd ellenére én is beszálljak a három tálcányi sütemény felszámolásába. Ettől végülis csak a Rivel betervezett vacsi ténye tartott vissza, valamit az, hogy a népes kis kompánia távozott a színrél. Én meg ismét megállapítottam, hogy itt tényleg mindenki cuki. :-) 
Az este már kettesben talált minket a városka egyik legkedveltebb és az étel alapján szerintem legjobb éttermében, ahol ismét sikerült degeszre enni magam. Egy rövid levezető séta után nem maradt más, mint az álmok birodalma.
Másnap reggel Ri vizeshajas ébresztője keltett fel abból az állapotból, ami félúton volt a megkezdett álom és a földszintről felszivárgó inycsiklandó illatok között. Mivel a vonatunk 11-kor indult Aprajafalváról vissza Pestre, Ri Mama úgy gondolta, hogy ebéd szintjére emeli a reggeli fogalmát. A vonatot is rendbern elértük és a kora tavaszi napsütésben robogtunk tova.
A konklúziót levonhatnám, vagy összegezhetnék a végére. Inkább nem teszem és csak köszönetet mondok ismét az egész familiának, hogy ilyen szeretettel fogadtak.
Cukik, nem? :-)

UI: Voltam még aznap este nagyszülőknél. Nagypapám írt nekem egy verset a névnapomra, közzé fogom tenni itt is, mert nagyon jó és nagyon büszke vagyok rá. :) 
 

Az idő megfoghatatlan, inkább események szoros láncolata...Sok jelenleg a meló, de ez már nem lep meg sem engem, sem a körülöttem lévőket. Bármilyen furcsán is hangzik, jelen helyzetben nem bánom, inkább örülök, hogy van mit dolgozni. Jelenleg több project fut párhuzamosan, így le van kötve az egész napom.
Hétvégén volt egy kis pihenés, takarítás, lazítás. Vasárnap Ri átköltözött az új albiba, este segítettem kicsit én is neki, sikerült is nagyjából mindent a helyére tenni. Szerintem megérte a hurcolászás, nekem tetszik nagyon az új lakás. Jah, 190-es heverőt a 190 magas liftbe betuszkolni kifejezetten kihívásnak minősíthető. :-)
Tegnap este sikerült végre Kiskockással /A repülés és fotózás mániákus híve. Ismerünk ilyeneket, ugye? :-)/ is összefutni, egy tál sültkrumpli és egy korsó Guinness mellett. A Sir William-et a Ráday-n csak ajánlani tudom mindenkinek!

Ma este egy 40 perces séta után (;-)) itthon, láb fent, TV ki (be sem), zene be, meg egy pohár narancslé egy extra szendviccsel körítve. Már kétszer nyeltem félre, a faszba francba. Még egy kis csoki hiányzik... :-)

Tervek Grandpa blog szempontból. Állandó rovatokat szeretnék indítani, amelyek heti, kétheti, esetleg havi rendszereséggel hoznak vissza bizonyos témákat. Pár ötlet már kezd körvonalazódni, jövő héten szeretném az elsőt elindítani. Ha esetleg valakinek kipattan valami a fejéből, várom szeretettel a javaslatokat.

Most pedig lassan alvás... Jó éjt!

PS: Holnap megnézzük a Gettómilliomost, majd megírom, hogy megérte-e azt a rakat torz szobrot. :-)

 

"... és te ki vagy?"Megy a TV2-n a Pofa be!. Végre sikerült valami épkézláb filmet betenni szombat estére. Nehéz ezt azért elhinni. Depardieu talán ebben alakított utóljára valami maradandót, just my 2 cents. Tömör idiotizmus 85 percben. :-)

"Hello Doki, valamelyik nap gondoltam magára. Kicsöppent a ketchup az ágyra. Fasza kis folt lett. Maga jutott róla eszembe."

Mindenkinek kellemes hétvégét, jövő héten majd kicsit hosszabban.

"Este van, este van: kiki nyúgalomba"

Éppen megpróbálok a média által orrom elé fosott trágyából valami használhatót és informatív dolgot kiszűrni, de úgy érzem megint a reményem diadalmaskodott a tapasztalatom felett.
Cigány-nem cigány, megkéselte, kirabolta, felgyújtotta. A rendőrség balfasz, de azért magyaráz. A politikusaink szintén, de ők is magyaráznak. Mindenki magyaráz valamit, a többi meg találgat. Jönnek a hirtelen javaslatok, mint például ez a "Három csapás" is. Mindenki olyan jól elmerül itt a cigánykérdésbe, meg aktuálpolitikai vetületeire, hogy szinte már a lényeget fel sem fogják. Emberek... Egy kisgyereket agyonlőttek. Szándékosan. Egy embert megkéseltek. Szándékosan.
Engem nem érdekel a bőre színe, sem vallása, sem a nagypapája nemi hovatartozása. A cselekmény maga, az igen. Persze, csak azért bassza fel az agyam, mert tudok róla. Tucatból egyről. Mert kiragadták, mert megy a tömeghiszti körülötte. A több meg maximum egy rövid cikk egy újság negyedik oldalán.
De jó lenne már eltöprengeni rajta, hogy miért történhetnek meg ezek a dolgok és hogy már megint miért csak eső-után-köpönyeget játszva hallom a szebbnél szebb javaslatokat. Megelőzni kéne, nem kenegetni a sebeket. Csakhogy ezzel a bürokráciai dzsungellel, jogalkotási defektekkel, társadalmi rendszerben lévő hiányoságokkal, valamint jogszabályokkal megkötött kezű rendfenntartó és ítélkező hatalommal ez nem fog menni.
Mert a "Kovács B. nógrádpölöskei lakos Karácsony másnapján ellopott két biciklivázat a helyi kocsma elől." mondatból 100 arra hivatott emberből 40 Kovács úr faji hovatartozásával, 20 hátrányos helyzetével és nehéz gyerekkorával, 10 a kiszabható ítélet jogosságával, 10 a biciklik tulajdonosaival, 10 az aktuális kormány kerékpárlopás elleni politikájával, 9 pedig a Kovács úrhoz hasonló egyedek szokásainak boncolgatásával van elfoglalva. És akkor talán a maradék egy foglalkozik azzal a szóval majd, hogy "lopott". Lopott, így egyszerűen. Meg késelt. Meg gyereket gyilkolt. Meg tart rettegésben. Az utcán, a bárban, a barátnőddel sétálva a parkban, a saját otthonodban. És miért? Mert megteheti, mert ő nem fél. Mert nincs, aki normlisan fel- és kinevelje magából, normális társadalmi hátteret adjon neki, mert nincs ki elriassza, mert nincs aki bűntesse úgy, hogy az visszatartsa az ilyen tettektől. Ez a helyzet. Vidám.

Más.

A héten most már sort kerítek a UPC-vel lefolytatandó meccsre, szurkoljatok! :) Persze, ehhez megfelelő mennyiségű idő is kéne. Persze munkaidőben. Na, itt lesznek az ütközések, de most már 8. Ukrán Hadsereg nem állít meg, hogy leszámoljak velük.

Megint más.

Éppem most ettem le magam... Bameg. Igen, ismét eszem (!), most már úgy néz ki, hogy mindent és rendesen. Az adagokat még fejleszteni kell, meg az erőnlétet is, mert a hétvégén még egy rövid gyaloglástól is fújtattam, mint egy mozdony. Most visszatérés a szendvicshez.

Jók legyetek!
 

...voltak az elmúlt pár napban.Szó szerint, de mindjárt rátérünk erre is, előbb a kellemes dolgok.
Szombatot Rivel töltöttem. Voltaképpen elterveztük, hogy egész Valentin-napon együtt leszünk, sütünk-főzünk, pihenünk, stb... Viszont pénteken ő kidőlt a sorból gyors lefolyású virusos gyomorproblémák következtében /de szépen tudok fogalmazni néha :-)/. Így csak a délután jutott, addigra ő is túl volt a nehezén, én meg bizonygattam, hogy az ilyet nem szoktam elkapni. Igen, Murphy-t megint kihagytam... A főzés szóba sem jöhetett, ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat, még egy gyönyörű tortát is kaptam!
Másnap este színházban voltunk. /Tanács: Egyszerre négy nővel ne menj sehova, mert az lesz a vége, hogy egy kellemes rohanás után éppen nem késtek el./ Bár a stílusért nem rajongok, be kell valljam, élveztem a Made in Hungáriát, még akkor is ha Fenyő Miki úgy nézett ki, mint nagyanyám :-)
Hétfő reggel már éreztem, hogy kicsit instabil vagyok, de még bementem dolgozni. Két óra múlva viszont sebesen hagytam el a terepet és az elmúlt másfél napom azzal telt, hogy szorosabbra fűzten viszonyomat a WC-vel és egy szép sárga lavórral.
Most már minden okés, már túl vagyok az első piritóson, délutánra egy rövid sétát is beterveztem, holnap pedig back to Ri and back to work. :)
A Mókás lányoknak meg köszönöm a kitartást!

Most pedig ideje felkelni...

 

Vannak napok, amik az Istennek sem akarnak elindulni.

A mai is egy ilyen. Korán akartam beérni dolgozni, mert korábban akarok innen lelépni.
A buszról ismét kedvem lett volna lerúgdosni pár bűzfészket, no meg pár agressziv nyuggert, akik azt hiszik, hogy azért állok az ajtóban és jelzek, mert nem akarok leszállni. Inkább áthajt rajtam, hogy két másodperccel előbb érhessen a piacra a csirkefarhátért.

Mikor beérek, kiderül, hogy csak dolgozni nem tudok, mert az IT folyamatos balfaszkodásai miatt nem működik a fele rendszerünk.

Tehát marad Obel-től a Just so, hogy rendbekerüljenek az idegeim.

Egy kicsit innen, egy kicsit onnan, de nyesni kell.

Már a genfi utunk is többeknek burzsújkodásnak tünhetett, viszont úgy vagyok vele, hogy megérte az árát, többszörösen is.  Jelenleg viszont a tandíj, APEH és egyéb kiadások csúnyán borították a költségvetést. Ezért aztán már december végén meghirdettem a januártól esedékes cost-cut (költség-megszorító) programot. A vizsgaidőszak végével már időm is van arra, hogy nekiálljak a gyakorlati megvalósításnak.
A BKV-bérletet úgy ahogy volt, szépen kifelejtem ezentúl az életemből. Mióta levelező képzésre járok, már nem jár a diákbérlet. A teljesáru havibérlet meg 9 rugó. Hát egy nagy lófütyi! November óta másfél-havonta veszek egy 10-es gyűjtőjegyet. Így kb. 1700 forintból kijövök havonta. Persze bliccelek mindenütt, kivéve mondjuk 4-6-os villamost és persze a metrót.
Az előfizetéseket is megnyírbáltam. Kezdtem a Pannonnál, majd Matáv (T-f*sztudja), végül UPC. Ez utóbbinak kivántam már minden szépet, a felsorolástól most eltekintenék, de ha egy pár megszületik belőle, furcsa állatok lesznek. A lényeg az, hogy 7000 forintot vágtam rajtuk, mert az új előfizetőket meg kell nyerni, a régiek meg szopjanak szépen a két évvel ezelőtti árakkal. Matávos telefon meg itthon kell, mert jóanyám ragaszkodik hozzá. Hát legyen, lenyestem ott is egy ezrest. A Pannon ment a legsimábban, ott is levágtam két rugót a módosítások révén. Röviden a program jól halad, az eredményeket várjuk.
Sajnálattal kell közölnöm, hogy igencsak veszélybe került a tavaszi kirándulás a tengerentúlra. Az takarékosság és tartalékképzés szavaknál bukott be a projekt. Remélem csak halasztani kell, törölni nem.

Jah, múlt héten megnéztük a Rockenrolla-t, a must have!

 

mert haza is kell jönni egyszer...

Már megint reggel van, fel kell kelni. És ráadáasul megint morgok és hisztizek, egyelőre még magamban. 8-kor kéne kimászni az ágyból, Speed viszont már 7-kor nyeszeregteti az ágyat, rájött a reggeli "session". A WC felé tartva belerúg a táskájába, majd finoman bevágja az ajtót. Tíz perc múlva visszatér, táska kap egyet útközben, ágynyikorgás. Nyugtáznám, hogy végre csend van, de... Halk csobogás a fajansz felől, közben áramlik be a "csí" is... Kolléga is konstatálja, hogy ez így nem frankó, újabb procedúra indul, a táska ismét nem ússza meg, majd halk kaparászás és szentségelés a klozet felől. Hazavágta a budit, villan át az agyamon... Áhhh, csak nem. Mindegy, alvásnak már lőttek, fetrengek még kicsit, majd kimászok. De legalább tiszta időnk van, állapítom meg az ablakon kitekintve. 
Fürdés, pakolás, majd irány a reggeli. A bőséges svédasztaltól háromszor fordulok, az ottani baguette valahogy annyira más. Meg a croissant is.
Kikérjük a számlát, Speed érdekében a WC-ről nem szólunk. Indulás után jut eszembe, hogy csak a busz indulását nem néztük meg. Speed korrigál, bejelenti, hogy van 22 percünk a fél órás sétára. Erős trapp a határig, átvágva a szántóföldön, melyen a 10 centis hóréteg valahogy kicsit leizzaszt. Két perccel az indulási idő előtt érünk a megállóba. Busz sehol. Csak a rend kedvéért csekkolom a kitett táblát. A busz csak 12 perc múlva jön... Ha nem lihegnék még mindig, leakasztanám a helyéről és fejbeverném vele Speedet. Szegény srác, ma tényleg nincs formában, az ellenkező irányt nézte.
Bő fél óra múlva már a belvárosban vagyunk. Éppen belecsöppenünk a vasárnapi piacba. Jó móka ténferegni a napsütésben a hatalmas sajtok, ismeretlen zöldségek és grillcsirkék tucatjai között. Dél körül érünk le a tópartra, a látvány elképesztő. Genf jelképe, a Jet d'Eau szökőkút ismét működésben, a hófödte csúcsok most bukkanak elő a délelőtti párából. Süttetjük mgunkat még egy kicsit, majd a Rue de Rhone-on tátjuk a szánkat a kirakatok láttán. Genf a bankok, az óragyártás és ékszerek fővárosa is egyben. Speed már lassan el akar rángatni a Patek Philippe üzlete elől, de innen nem lehet csak úgy szabadulni. A következő boltnál ki is nézek magamnak egy Jaeger-LeCoultre órát, potom 27.000 frankért. :-) Megfogadom, hogy egyszer lesz pénzem venni egy ilyet! Egyszer, majd...
A kora délutánt a Parc la Grange-ban töltjük, még télen is gyönyörű hatalmas fáival, elképzelem, hogy nyáron milyen lehet a virágzó Roseraie rózsapark. Ami viszont Genfben feltünő, hogy semmi, de semmi nincs nyitva vasárnap. Jelenelg még arra sincs ötletünk, hogy a hiányzó souvenireket hol szerezzük be. Miután még felmásztunk a Szt. Pierre katedrálishoz, úgy döntünk, hogy a tó túlpartján próbálunk szerencsét és a buszunk is onnan indul majd a reptérre. Az átkeléshez a sárga vizibuszok egyikét használjuk, melyek tízpercenkét fordulnak a két part között. Megpróbálom vihogás nélkül kibírni, hogy Speed küzd 190-es magasságával a hajó 170 belmagasságában. Még nekem is le kell hajolnom kicsit, ő meg egyenesen örül hogy csak egyszer veri be a fejét. A végül sikeres souvenirkörút után a Bains de Paquis molón búcsút intünk Genfnek és a 23-as busszal már száguldunk is a repülőtér felé.
Minden simán megy, a self check-in előnyeit kihasználva öt perc alatt becsekkolunk. Simán megy... Megint érzem, hogy mi nem ússzuk meg ennyivel. És tényleg. 18:30-kor induló járatunk mellett a 19:10-es időpont villog. Ez van, a terminál összes zugát van időnk bejárni. Már a kapunál ülünk, mikor a kijelzőn már 19:25 szerepel. A lényeg, hogy 19:50-kor gépünknek csak sikerül elhagynia az állóhelyet.
A hazafele út 1 óra 25 perc alatt megvan, leheletsimán repülünk egészen Pestig. Azon, hogy Ferihegyen negyed órát várunk arra, hogy átjussunk az útlevélellenőrzésen, már meg sem kéne lepődnöm. Magyarország vár minket. A kontraszt meg ugye...

Magassági rekordra törünk...

Az egész ötlet onnan jött, hogy a Genf mellett található Mont Saleve-re utasokat szállító felvonó éppen utazásunk idején van karbantartás alatt. Így tuti nem jutunk fel a hegyre. Akkor viszont keressünk másikat. Mert anélkül nem jövünk haza az Alpok hegyláncai közül, hogy a magasba ne törnénk! Jó magasba! A Mont Blanc messze van Genftől? Ha-ha, jó vicc.. :) Szóval 90 km. Busz van oda? Chamonix-ba a Mont Blanc aljába, van. Lefoglaljuk? Le... Kabinos drótkötélpálya visz fel az Aiguille de Midi csúcsra. Na, oda megyünk!
Ezek, a még Pesten történtek jutnak eszembe, miközben megpróbálom összeszedni és kikaparni magam az ágyból. Az ablakpárkányra kitett maradék szalámi szőrén-szálán eltűnt. Speed a varjakat gyanúsítja, én inkább a szelet. Szél viszont most nincs, viszont szakad a hó. Összekapjuk magunkat és elindulunk a határ felé. Én kissé nehezen viselem Speed kamerás interjúját a szakadó hóban, ami szép halomban gyűlik össze a fejemen. Hisztis vagyok, nem reggeliztem. Túl korán indultunk el ahhoz, hogy a hotelben kaptunk volna. Ráadásul úgy tűnik, a világ ezen a részén a Napnak kérvényt kell benyújtani, hogy felkeljen. Már halkan kurvaanyázok az éhségtől, mire a buszmegállóba érünk. Gyorsan beugrunk a kis benzinkúthoz, egy szendvicsért. Speeddel perceken át perel a mami, hogy takarítsa le magáról a fél tonna havat, mert ide be nem teszi a lábát úgy, mint egy yeti. Carouge-ból megint nagy sprint a központi buszpályaudvarra (Gare Routiere), ahol sikeresen átvesszük a jegyeinket. 10 perc múlva már az emeletes buszban ülünk és robogunk a szakadó hóesésben Franciaország felé. (Igen-igen, átmentünk reggel Svájcba, hogy ismét visszamehessünk Franciahonba.) Sofőrünket hamar elkereszteltem Jean-Louis Schlessernek, mert a kis drága kanyarban, viadukton, havas pályán, rossz látási viszonyok között 90-nel előzget tartályos kamionokat. Gondoltam, hogy vagy a rutin vagy a poharka calvados.
Délelőtt 10-re érünk Chamonix-ba. Mesés kisváros. Esik a hó, hegyek körben, sielők, alpesi házak. Mindez több mint 1000 méteren. Fülig ér a szám, ezért a feelingért (is) jöttünk! Egyből rongyolunk a cablecar alsó végállomásához, randevúnk van a Mont Blanc-nal. Nem gyanakszom, hogy ma még nem volt pofáraesés (ld. ENSZ Palota...). Murphy pedig nem alszik. Jöjjünk vissza délben, akkor kapunk újabb infót, mert odafent kicsit szar az idő. Kicsit megkeseredve baktatunk az utcákon, viszont hamar belefeledkezünk a színes forgatagba. Hatalmas a nyüzsgéd mindenütt, főszezon van. Engem leginkább a pékségek és cukrászdák kirakatai ejtenek rabul. Náluk az ilyen boltok igazi műremekek, szinte a konyhaművészet szentélyei. Speed hol az utcákat fotózza, hol a sielő cicákat (kétlábúakat, főleg szőkéket).
Délre visszamegyünk a felvonóhoz. Jó hír fogad, úgy néz ki (na, itt már kalkulálom Murphy-t) fél 2-kor indul az első hegymenet. Újabb másfél óra a már ismerős utcákon (Speed már fejből lenyomná a város egész térképét). A maradék időt kellemesen töltjük a helyi főzésű Mont Blanc búzasör mellett. A hely is kellemes, de amikor a pultos lány kecses mozdulattal elénkbasszavágja a számlát, finoman célozva arra, hogy örültek, de kéne a helyünk, na akkor már megint a könyörtelen piaci szabályok jutnak eszembe.
A pénztárban a csaj már vigyorog, mikor harmadszor is meglát minket, ezúttal a mosoly mellé megkapjuk a jegyeinket is. Negyed óra elteltével megbillen velünk a 40 fős kabin és 1023 méterről süvítünk fel a felhők közé, egészen 2317 méterre, ahol a sielők kiszállnak, mi meg át egy másik gondolába. 10 perc elteltével kibukkanunk a felhőből a halovány napsütésbe és megközelítjük a felső végállomást 3777 méteren. Egy sziklába vájt bázis vár minket, néhol méter vastag betonnnal bővítve. Nekünk még ez nem elég, lifttel emelkedünk tovább 3842 méterre, ahol kilépünk a Térbe. -11 fok van, de kezd sütni a nap. Kattogtatjuk a kamerát, egymást fotózzuk, majd pokolian kezdek fáradni. Speed szédül, nekem fáj a fejem. A levegő meg olyan ritka, hogy csak szedem, de kétszer annyi kell belőle, mint odalent. Viszont a rekordért és a látványért megérte minden. A buszozás, a várakozás, a 40 Euro, a szédülés. Miután kicsodálkoztuk magunkat, sebesen elindulunk lefelé, mert a busz fél 5-kor indul vissza Genfbe. El is érjük és az emeleti első fotelekben élvezzük a szakadó eső látványát... Ki nem szarja le, agyban még a felhők felett vagyunk.
Genfben még jut idő egy kiadós vacsorára, egész nap nem ettem meleget, Speed meg nagyjából semmit :) A SwissMeal étteremlánc szépen megtermett hamburgereit választjuk, majd Speed még szórakozik kicsit a kódos WC-vel, végül elégedetten távozunk. Az esti villamosozást, buszozást és gyaloglást mát rutinból nyomjuk. 10-kor már mély kómában vagyok...
 

 

...avagy egy hosszú hétvége rövid története.
Már egy hete lógok az élménybeszámolóval, csak egyéb dolgok is voltak a héten, amik ennél bizony sokkal fontosabbak voltak.

Speed haverral pénteken már fél 11 körül Ferihegyen vagyunk, szerencsénkre ezen a héten a szakszervezetek felfüggesztették a sztrájkot. Az EasyJet (Switzerland) 1328-as járata így is bő fél órás késéssel gurult ki velünk a termináltól. A pálya előtt újabb percekig tartó várakoztatás, közben Speeden látom, hogy kicsit feszeng. Először repül. Megnyugtatom,  hogy nem gond, általában többen túlélik. A sima felszállás után ér minket meglepetés, mert az utazómagasság elérése után is úgy ráz, mit a 7-es busz a Thököly-n. Fél óráig bírja a kapitányunk is (Speed szótlan, színe a fehér falhoz hasonlít....), majd bekér egy alacsonyabb magasságot, ott már jók vagyunk. Az út további része nyugodt hányásszagban telik. Az ereszkedés megint csak meredek, körülöttünk zörögnek a sickbag-ek, Speed megpróbálja magát visszafogni és nem elájulni. Én csak vigyorgok, szegény srác kicsit megszívta az első útjával.
Genf szakadó esővel fogad minket. Mivel csak kézipogyóval utazunk, egyből irány a buszállomás. Gyorsan betoljuk az első háromszög-szendvicset (visszatérő motívum lesz) és speed is bejentkezik egy vidófelvétel erejéig (ez is vissztérő motívum lesz, még vagy 200-szor...). A helyi tömegközlekedésről pár szót. Busz, trolibusz, villamos. Mindegyik fiatal, a legkomolyabb utastájékoztatási rendszerekkel felszerelve. Jah, és tiszták... Mindegyik. Enni lehetne az ülésekről. Nem, nem takarítják őket óránként. Vigyáznak rájuk. Nem szarják, hányják tele őket. Nincsenek összefirkálva és karcolva. Kemény a világ arrafele. Amitől még lemegyek hídba, hogy még az utolsó külvárosi megállóban is ott virít az automata, amiből nyolc féle jegyet lehet kinyerni háromféle módon. Jah, és mindegyik működik. Speeddel végül is a 30 Frankkal feltöltött chipkártyát választunk, amit az automaták elfogadnak és adják ki érte a jegyet. Újabb döbbenet jön. Hétvegén elég egy napijegyet megvenni kettönknek. Ez olyan túristacsalogató. És erre külön felhívják a figyelmedet, tiszta idióták... Három nap alatt egyetlen ellenőrt sem látunk. Jobbank látom tovább nem gondolkodni bizonyos mentalitásbeli különbségeken.
Szóval ömlik az eső. De úgy istenesen, dézsából. Megpróbálom óvni valahogy a fényképezőgépet, miközben az ENSZ Palota bejáratát igyekszem lekapni. Speed közben a látogatásokról szóló táblát vizslatja. 4-ig lehet bemenni, most van 3:58. Picit ideges vagyok, hogy már az első célpontunknál rábaszarintottunk. De legalább az eső kezd alábbhagyni, miközben a Nemzetközi Vöröskereszt epületénél bóklászunk. Rövid ténfergés után utunkat a belváros felé vesszük. Kezdünk feldobódni, mert mire a Wilson-rakpartra érünk, már süt a nap. Arany színű felhők rohannak át a tó felett, miközben a túlparton fekvő hegyeket és a házak tetejét beregyogják a lemenő nap utolsó sugarai. Csendben megállapítjuk, hogy ezért már megérte eljönni. Gyorsan összállítjuk a haditervet estére. Fél kilenckor indul az utolsó busz Genfből a határra (na, erre még visszatérünk, hogy basszameg), azt el kell érjük, hacsak nem akarunk a határ túloldlán fekvő hotelig 10 km-t gyalogolni éjjel. Másra ezért már nem jut idő, minthogy sétálunk még egyet parton, fotózunk, majd egy igen ízletes vacsora következik egy libanoni étteremben. Ami voltaképpen csak egy kiosk, ahol van pár asztal, a háttérben pedig Jamal vagdalja össze a Best of Beirut slágereire a különböző hangzatos, de számunkra érthetelen nevű ételeket. Kinézetre kérünk. Tésztába tekert csirkehús, különböző zöldségekkel (valamit még életemben nem ettem) és öntettel. Újabb flangálás, majd még egy gyors bevásárlás, mivel a pótvacsorára is gondolni kell. 20 perc villamosozás után, Carouge negyedben táláljuk mgunkat, ahonnan a 44 busszal 7 perc alatt a francia határ melletti Croix-de-Rozonban vagyunk. Innen már csak fél óra séta és a hotelnél vagyunk. Mindez szép, csak a térképet a két balfasz úr nem nyomtatta ki hozzá, hogy merre is kell menni. Fejből idézem fel az útvonalat, s csodával határos módon fél órával később az Ibis Hotel recepcióján már kapjuk is a szobánkat.
Diadalittasan vonulunk fel a második emeletre, hiszen a foglalásunk szerint egy double és egy single bed-del felszerelt szoba vár minket. Ajtófeltépés után megrökönyödve bámulunk a franciaágyra. Mondom Speednek, biztos csak összetolták. Felhajtom az ágytakarót, és konstatálom, hogy ott bizony négy láb van és nem nyolc. Rábaszás. Nem érdekel minket, két éjszakát kibírunk egy ágyban, hiszen egyikőnk sem tagja a Homoszexuális Férfi Kalandtúrák Klubjának. Kedélyek lenyugszanak, mikor jön az újabb sokk. Egy takaró van, baszod! Pár pillanatra megfordul a fejemben a gondolat, hogy lemegyek szétcsapni az öregasszonyt a recepción, de aztán megegyezésre jutunk, miszerint Speed takarózik az ágytakaróval én meg majd a normál takaróval. Legalább a vacsoránk faszányos: baguette, fokhagymás Boursin sajttal (nagy kedvencem), borsos szalámi és svájci sör. Kaja után meg álommanó. Holnap hosszú nap lesz, nem is küzdünk ellene...
 

... sem lesz időm ide bármit is összehozni. Hétvégén tényleg belecsapok a levesbe. Puszgány!

...csak most bazi sokminden van.
Igen, Genf királyság volt, tartozom még az élménybeszámolóval. Részekben tervezem megírni, holnap talán sor kerül az elsőre. Kérjük ne menjenek sehova, a szünet után visszatérünk!

... körülbelül ennyire álltam ma meg.

Mert ma egész nap történt valami, ma egész nap megint csak pörgés volt, egyedül az este volt nagyon kellemes és nyugodt.
Hazafelé jöttem, mikor úgy éreztem meg kell állni. Jó, mindenki szépen leteszi a telefont, nem zakkantam meg... Egyszerűen ott, az utca közepén, meg kellett állnom. Egyedül voltam, esett, és felnéztem. Ennyi volt, átment az agyamon minden, de minden. A ma, a tegnap, és az elmúlt hetekből minden. Mint a midnight-express, átrobogott az agyamon.
Aztán persze, elindulni nem úgy kell, mint a sablonos hollywood-i filmekben, hogy még felfele nézünk. Semmi gond, cipő majd kiszárad reggelre :)

Namegasztan, holnapután  Project Geneva. Speeddel mar be vagyunk sózva. :) Szépen leszerveztünk mindent, ami a jelenlegi hajtás mellett már önmagában is kész csoda. 3 nap, egy hátizsák, nagy parádé. A poénokat nem lövöm le előre, majd az utijelkóban szépen meg lészen írva minden. Közben mormolunk egy halk imát, hogy Ferihegyen ne kezdjék újra a sztrájkot, ne késsen a gép, ne ömöljön az eső és Speed is borotválkozzon meg (security-checknél jelenlegi fizimiskájával lehetnek gondok... :).

Holnap még kis tapasómalom, azán hétfőn back az élményekkel és részletekkel.

Tsók!

de csak egy rövid időre.Tudom, hogy elég béna megoldás, de talán a 36 órás nap bevezetése segítene leginkább a jelenlegi helyzeten. Sokmindenvanmost, na! :-) Igyekszem a lehető legjobban vizsgázni, közben ott a meló, amit úgy nézem, még a mostaninál is jobban kell csinálni. Persze vannak dolgok, amik nem rajtam múlnak, de hát akkor is. Dönteni is kéne odabent pár ügyben, méghozzá hamar. Per pillanat nagyon nem tudom, mi a helyes döntés és ez kis extra feszkót jelent.
Jövő héten pénteken irány Genf, addig meg két nap training és két nap mókuskerék. Parádés lesz. Már csak pár hét és le lehet talán kicsit nyugodni. Mindenképpen jó lenne, mert kezdem úgy érezni magamat, mint béka a turmixban.
Mindjárt vasárnap.... Új nap kezdődik. Aztán meg új hét. Egy új év elején.

A tegnapi este viszont remekül végződött, még a végen lehet veszek valami lilát... :-)

A filmtörténelem egyik meghatározó 3 perce, ha már felgyűlt a feszkóQuentin Tarantino - Deathproof (Grindhouse), az öreg Kurttel. Klikk, aztán vissza dolgozni! 

...mert vannak lehetőségek, csak kérdés az, merünk-e majd élni velük. Közben azon is gondolkodás van, hogy a francnak kellett a nagy adag chili con carne-ra majd egy liter gyümölcslevet meginni... Késő bánat, vagy lesz háború, vagy nem. :)

Na, komolyan. Speed pajtással már párszor beszéltünk róla, hogy hogyan lehetne extra pénzt hozni a konyhára. Mert jó a meló, nincs is vele baj (húú bameg, erős a mennyezet...), de egy úgynevezett második láb sem árt. Ebben ma még egy ismerős is megerősített. Neki már teljesen konkrét elképzelései vannak és már a megvalósítás előtt áll.
Egy biztos, magánerőből kell egy kis vállalkozás, ami nagy anyagi befektetést nem igényel, olyan piac rést céloz meg, amit itthon még nem sokan akartak betömködni és tartósan fenttartható a célközönség érdeklődése. Egy ötletből adódóan, másfél éve már csináltam egy kis felmérést. Erősen gondolkozom rajta, hogy ezt az ötletet előszedem szépen, kicsit leporolom és pár napos izmos osztás-szorzás után döntök majd. Nagy borulás nem lehet belőle, csak bele kell nyomni egy kis pénzt. Az ötletet még nem lövöm el, ha beindul majd akkor. :-) Na, de erre majd februárban visszatérünk.

Közben gondolkozhatna a TV2 is, hogy vajon milyen mélyre akarja még elásni magát. Mert tudom én, hogy nem lehet kimenni pl. Csepelre, meg Újpestre és összefogdosni pár Bélát, meg Marist, hogy majd kamerák előtt megmutatják, hogy nem tudnak főzni. De hogy összetereljük a magukat celebnek hívó megasztáros kis ratyi bandát, hogy megnézzük azt, hogy az anyjuk hogy tud sütögetni, az már a tömegszórakoztatás legalja. Zámbó Árpiiii Király Vityával... Valaki osszon már ki pár büdös nagy pofont! 

Jól van gyermekeim, go ahead, holnap koránkelés van!
 

...mint ahogy azt már Lenin is megmondta.

No, most ezzel nincs is gond, csak az ő gondolatai is elméleti síkon jobban megállták a helyüket, mint a gyakorlatban. És én elméletileg azonosulok a gondolattal, gyakorlatban már nem olyan könnyű. Majd lesz ez valahogy. Tegnap egy vizsgakör megvolt, folyt. köv. szombaton.
Közben persze hoztam haza melót is, nehogy két nap alatt kijöjjek a rutinból. Meg közben kéne kicsit takarítani, mert a porcicák az ágy alatt lassan már a támadásra készülnek fel, azt meg nem bírom.
Elvoltam ma délelőtt vásárolni is kedvenc közértemben, ahol az egy négyzetméterre jutó tanácstalan emberek száma a tűréshatáromon felül volt /csak hogy tisztázzuk, én mindig tudom mit akarok venni, de egyesek ott akarják kitalálni/. Ezért aztán a csodálatos, nyugodt szombatba vetett hitem teljesen szertefoszlott a kisgyerekes anyukák és nyuggerek által folytatott szájkarate hallatán. A húszperces sorbanállást már rutinból lenyomtam.
Jelenleg meg megpróbálok elveszni a vállalatgazdaságtan rejtelmeiben, de jelenleg az ebéd jobban felizgat. :-)
Szóval kicsit el vagyok ásva, de mivel már megkaptam, hogy "Ejj Nagypapi, mostanság kicsit hanyagolod a blogodat!" megjegyzést, semmiképpen sem merek hosszú napokra letakarodni az oldalról. :-)

Ha már Lenin, akkor katt ide:

Leningrad Cowboys - Delilah

"Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól."